2018. augusztus 30., csütörtök

Nosztalgia

Az augusztusi hosszú hétvégét a szüleimnél töltöttük.
Elő került a sátor, amiről ebben a bejegyzésben írtam.
Még mindig kifogástalan állapotban van és pofon egyszerű volt felállítani :-)
Mellé felállítottunk egy újabb sátort, hiszen ennyien nem fértünk el egy kétszemélyes sátorban...
Ég és föld a kettő, a másik sokkal bonyolultabb, macerásabb és az illata sem olyan
Vagy csak a nosztalgia, a régi emlékek miatt?
Hát, az éjszakáról nem annyira akarok nyilatkozni.
Azt hagyjuk is, hogy a város szülinapja volt, így jóval éjfél után is üvöltött a zene a tóparton, ami kb olyan volt, mintha a sátorban szólna...
Na és az öreg csontjaim is megérezték, hogy eltelt már majd' 20 év, finoman szólva nehezen hajtogattam ki magam a sátorból reggel 😅😆
De mégis azt gondolom, hogy kellenek az ilyen élmények is, sajnálom, hogy csak most jutott eszembe megkeresni a sátrat, szerintem több klassz éjszakát és kalandot élhettünk volna meg a nyáron...



2018. augusztus 17., péntek

feltépett sebek

A napokban feltűnt a facebookon egy cikk, több oldal is lehozta, átlag oldalak és like vadász oldalak is.
A történet pár szóban, koraszülött kisbaba pár napig élt csak, amiért az anyuka szerint az orvosok a felelősek, mert a terhessége korai szakaszától jelen volt a hüvelyi fertőzés, amit a kedves orvos nem kezelt
Én hülye, már annyiszor megfogadtam, hogy nem olvasok sem ilyen cikkeket, pláne nem kommenteket. De ez az ominózus komment, ami kibillentett a béketűrésből pont a kép alatt volt, rá sem kellett klikkelni.
Egy "nő" az anyukát kezdte hibáztatni, hogy ő szedte össze a fertőzést, így járt, az orvos nem hibáztatható
Nagyon felbosszantott, egész nap ezen kattogtam. Majd napokig gondolkodtam, megírjam-e ezt a bejegyzést

Az én történetem nem mai, 18 évvel ezelőtt kezdődött és szerencsére nem ért ennyire tragikus véget.
Nem titok, 17 évesen lettem terhes először. Természetesen nem volt kérdés, megtartottuk a babát.
Akkoriban még nem volt internetem, nem fórumoztam, nem olvastam, kerestem. Kaptam pár könyvet azt olvastam és voltam olyan naiv, hogy azt gondoltam, hogy akinek ott a dr. a neve előtt abban feltétel nélkül meg lehet bízni, hiszen ezt tanulta, meg ott az az orvosi eskü is...
Relatív zavartalan terhességnek indult, leszámítva a reggeli rosszulléteket, minek következtében ledobtam vagy 16(!) kilót, de ez sem a védőnőt, sem a dokit nem zavarta. A vérképemben egyre több csillag volt, de aggódó kérdéseimre mind a ketten elintézték annyival, hogy egy terhes nőnek mindig van csillag a vérképében.
Úgy a hatodik hónap végén "sikeresen" összeszedtem egy húgyúti fertőzést (persze ezt már csak utólag tudom)
Egyre inkább fájni kezdett a hátam-oldalam és éreztem, hogy nagyon nincs rendben valami. Így fogtam magam és elmentem az orvoshoz, aki kedvesen közölte velem, hogy csak húzódnak a szalagok, nem érti miért vállaltam ilyen fiatalon a terhességet, ha ilyen hisztis vagyok. Se egy UH, se egy kenet, se semmi.
Leforrázva mentem haza. 2 napig bírtam otthon a fájdalmat, győzködve magam, hogy ez normális.
Majd lementem a körzeti orvoshoz, hogy adjon valami fájdalomcsillapítót, amit várandósan is lehet szedni. Neki azonban nem tetszett ez a fájdalom, így csinált egy vizelet gyors-tesztet. Volt abban a pisiben minden, genny, cukor, vvt...... Azonnal mentőt akart hívni.
Így már aznap a kórházban kötöttem ki. Antibiotikum, fekvés stb.
Ott találkoztam össze az egyik ügyeletessel, aki minden túlzás nélkül megmentette az életemet, életünket.
Neki feltűnt, hogy olyan vérszegény vagyok, hogy arra már nem sima vas tabletta meg társai kell, hanem vénásan kúra szerűen kell vasat kapnom. Jó pár nap kórház után haza kerültem, volt pár jó hetünk, de valamiért vissza estem, így december elején vissza kerültem e terhes osztályra, mert elkezdett nyílni a méhszájam.
Aztán december 5-én reggel készültem tusolni, mikor is elfolyt a magzatvizem.
11:55-kor pedig megszületett a lányom a 33. héten 2350gr-al és 50cm-el. Azonnal elvitték a koraszülött osztályra. Nekem pedig műtéti úton kellett leválasztani a méhlepényt (koraszülésnél előfordul, hogy a még éretlen lepény nem válik le), a férjemet kiküldték, mondván fél óra és jöhet vissza. Állítólag fél 5-kor már úgy rugdalta az ajtót, hogy mondjanak már valamit. Én is kb akkor tértem magamhoz. Kb úgy néztem ki, mint egy karácsonyfa, minden vénámból, kéz, könyök, mind a két kezemen lógott valami, hol infúzió, hol vér, hol plazma...
A dokim kissé aggodalmas arccal közölte, hogy sikerült jól megijesztenem Őket.
Atoniás vérzésem lett, kis híján elvéreztem (bele sem gondolok, hogy mi lett volna, ha nem kezelik  vérszegénységemet, csak legyintenek a csillagra a vérképemen).
Aznap már nem is mehettem át a kislányomhoz a PICre.
Másnap reggel már öt lóval sem tarthattak volna vissza.
Félve becsengettem az osztályra, ahol kérdezte a nővér, hogy kit keresek.
Mondom; Fannihoz jöttem.
Bement, körbenézett és kijött, hogy itt nincs Fanni.
Mondani sem kell, összeomlottam.
De a nővér tudta, hogy az elmúlt napokban nem volt exit, így jött és kérdezett, biztos, hogy Fanni? Mondom igen, Fanni Viktória. És egyből indultunk befelé. Mint kiderült, Viktória volt írva az inkubátorra.
A gyerekem apró testéből csövek lógtak ki majd mindenhol, lélegeztető gép, mellkascső infúzió...
Tüdőgyulladással született, 6 napig volt gépen, addig alig érhettem hozzá (hol volt még a kenguru-módszer...) több, mint 500gr-ot fogyott (szerencsére apai öröksége, h volt miből, náluk mindenki jóval 4kiló felett született, Fanni is bőven lett volna annyi, ha időre jön), vért kellett kapjon a vérszegénységére és még sorolhatnám.
Nagyon nem így képzeltem ezt az egészet, amikor pozitív lett a terhességi tesztem.
A PICen volt egy beszélgetés az egyik dokival, aki kikérdezett "keresve" az esetleges okát a koraszülésnek, táplálkozás, életmód, betegségek... Mivel nem dohányoztam akkor sem, nem ittam, normálisan táplálkoztam, normál életkörülmények közt éltünk sajnos arra lehet következtetni, hogy az elhanyagolt húgyúti fertőzésem, a terhességi vészes-hányásom és a vérszegénység tehető felelőssé, ha meg lehet nevezni bármit is.
Akárhogy is nézem: minden tünetemről mindig szóltam, de nem vettek komolyan.
Nem az első orvosomon múlt, hogy a mi történetünk nem ért olyan tragikus véget, mint a fent említett cikkben.
Hab a tortán:
Amikor haza indultam a kórházból szülés után az orvosom közölte, hogy olyan erős vérzésben kellett küretet csinálnia, hogy nem tudja biztosan milyen mélyre ment, benne van a pakliban, hogy többet nem lehet gyerekem, de örülhetek is, mert az is lebegett felettem, hogy ki kell venni a méhem, de ezt megúsztam. Ekkor az 5 napos lányom még a lélegeztetőn volt, az orvos azt mondta, hogy egy hetes koráig ne beszéljünk az esélyekről...
Ezeket a dolgokat nehéz megemészteni, pláne 17,5 évesen.

Aztán szerencsére 24 naposan haza hozhattuk a lányunkat.
Aki idén már nagykorú lesz, egészséges, tökéletes.

Meglepetésként pedig 10 hónap 23 naposan kishúgot kapott, aki gondos terhesgondozást követően időre érkezett, szűk 2 órás vajúdás után. A védőnő persze ennél a terhességnél már túlságosan fontoskodott, 4 kiló fogyásnál sopánkodott, meg kórházzal "fenyegetett"... amikor kérdeztem, hogy ugyan hol volt ez az aggódás az előző 16 kilónál, nem válaszolt
Őt még három öcsi követte az évek folyamán.

Az évek folyamán egyre ritkábban, de előfordul, hogy agyalok, mi lehetett volna máshogy.
Akárhogy is nézem, elsősorban az első orvosom hibázott, ő vette el a kislányomtól és tőlem az "aranyórát", a gondtalan babázást az első pillanatoktól...
Én "betegedtem" meg, valóban, de neki lett volna kötelessége észrevenni és kezelni időben.

Az évek alatt belevágtam a szülésznő képzésbe, 6 félévem már megvan, ha kitermelem az utolsó 2 félév árát, akkor egy szép napon be is fejezem, de már most eleget tanultam ahhoz, hogy tudjam, nem csak harag és üres vádaskodás van a szavaimban.

2018. augusztus 16., csütörtök

Én és a Kisöcsém


Legkisebb gyermekem hétfőn lett három éves.
Hihetetlen, mennyire repül az idő...
Emlékszem, amikor pár évvel ezelőtt egyre gyakrabban foglalkoztatott a gondolat; "Mi lenne ha..?"
Bár akkor már volt négy gyerekünk valahogy éreztem, hogy valami/Valaki nagyon hiányzik. Azon kaptam magam, hogy irigykedve figyeltem a kismamákat, babakocsisokat... Akkoriban gyakorlaton voltam egy szülészeten és szinte még a vajúdó kismamákat is irigyeltem. Gyakran álmodtam, hogy kisbabánk születik újra.
Aztán egyszer végre pozitív lett az a bizonyos teszt.
Bár kicsit más volt a kezdetektől fogva a terhesség, igyekeztem minden percét kiélvezni.
Volt itt minden: diabétesz, DS gyanú, sok-sok magzatvíz, indított szülés...

2018.08.13-án csütörtökön 13:26-kor megszületett Kende Kolozs 4270gr-al és 57cm-el.
Hála Istennek teljesen egészséges újszülött lett, bár a 36 hétre született.

Az első hónapok is kalandosra sikeredtek, hasfájás, lágyéksérv -műtét, betokosodott BCG oltás -bódításban tisztítás (ekkor volt, hogy elfogyott a vakcina és később kapták meg a gyerekek, meg más országból szállították, mint korábban). Sokkal másképp fejlődik, mint a nagyobb tesói, minden fontos fejlődési "mérföldkövet" csúszva lépett át, még a normál tartományban, de annak a legvégén. Még most is van egy kis csúszás, a beszéde még nem tökéletes, de fejlődik (TSMTvel is fejlesztjük), a pelust is macerásan hagyjuk el (ezek valószínűleg mind-mind összefügghetnek a kalandos terhességgel és születéssel)

Valahogy mégis így lett kerek a Világ.

Nem csak az én világom.
A legnagyobb fiam, aki amúgy harmadik a sorban igen érdekes személyiség. Nagyon okos, nagyon zsivány, pont olyan tökéletes, mint amilyennek egyszer régen megálmodtam. Viszont finoman szólva antiszoc a Drága. Egyszer régen még kisebb korában azt mondta, hogy "Én nem utálom az embereket, csak nem szeretem őket"
De Kendével a kezdetektől nagyon jól kijön, pedig 10 év van köztük. Az első perctől nagyon különleges a kapcsolatuk, a másik három testvérével soha nem volt ilyen bensőséges a viszonya. Mintha két személyisége lenne a gyereknek. A kicsivel gyengéd, gügyög, mókázik, óvja és tanítja, hihetetlen jó érzékkel gondozza és hatalmas türelme van hozzá a mai napig. Bárhol és bármikor képes kizárni a külvilágot és csak a kettejük világára figyelni.
A Kicsi meg megy utána, mint egy pincsi kutya, lesi minden mozdulatát.
Sokszor szerintem sokkal komolyabban veszi, mint minket, jobban hallgat Rá, mint ránk.
Szerintem, ha létezhet ilyen, akkor igazából az Ég/Sors -ki miben hisz- Kevinnek küldte Kendét
Mert nagyon nagyon sokat formált ez a kapcsolat a személyiségén. Persze az idegeneket továbbra sem szereti :-), továbbra is nagyon különös humora van, még mindig nagy hatással tud lenni a környezetére (az iskolában gyakran Ő a hangadó, ha rosszalkodásról van szó, vagy bármi mókáról)
Mégis hihetetlenül helyén van az esze és a szíve, korához képest nagyon bölcs, nagyon jókat lehet Vele dumálni, nem is gondolná az ember...


2018. augusztus 3., péntek

nyári emlékezés -elmélkedés

♬♫♪♩ Amikor én még kislány voltam sálálá♩♪♫♬

Az este alvás helyett ismét csak forgolódtunk, mert még mindig ezer fok van éjjel is.
Így került szóba, hogy anno gyerekként hogyan is teltek ezek a meleg nyári napok...
Mivel a Velencei-tó partján nőttem fel, nem lehetett okom panaszra.
Napközben a parton hédereltünk, este jókat dumáltunk a parton, vagy szalonnát sütöttünk, amikor nagyobbak voltunk, akkor be csúszott egyszer egyszer valami jó kis buli...
Ami viszont állandó volt, úgy 10-12 éves koromtól az a sátrazás.
Amint véget ért az iskola felvertem anyukámék frankó kis kétszemélyes sátrát, amit ha jól emlékszem még a "Cseheknél" nyertek tombolán (Abban az időben volt a helyi csapatnak ilyen "testvér-csapat" félesége nem messze a határtól, akkor még Csehszlovákiának hívták az országot.... minden nyáron jöttek ide a muzslai családok, meg írhatnám, hogy mentek ki a magyarok, de ez abban a formában nem igaz, hiszen Ők is magyarok, attól még, hogy ide-oda pakolgatták a határokat... Na most egy ilyen kintlét alatt vették vagy nyerték tombolán a szüleim a sátrat -én az utóbbira esküdnék)
Még most is emlékszem az illatára, ahogy a csomagolásából kiszedtem, szépen kihajtogattam, összeillesztettem a tartó vasait, bekúsztam, beillesztettem a megfelelő helyre az egyik rudat, majd a másikat és már félig-meddig állt is a nyári lakom. Ekkor még kint kifeszítettem a kábeleket, leszúrtam a cölöpöket... Olyan érdekes, "műanyag szaga" volt, gondolom az alsó vízhatlan padló miatt... Szépen ki hordtam bele a legfontosabbakat, ágynemű, hálózsák, elemlámpa.⛺
Ha már ez a kánikula, ami eszembe juttata ezeket az emlékeket;
Az ilyen napokon eszméletlen jókat szaunáztam odabent -csak akkor még nem tudtam, hogy így hívják 😂
Az egész nyarat ott töltöttem. Akár esett, akár fújt... (na jó, egy alkalomra tisztán emlékszem, amikor eszméletlen nagy vihar volt és anyám ott állt a lépcső tetején és könyörgött, hogy menjek be, mert rám dől a diófa. Szerencsére nem így lett, a sátram megúszta a dolgot, szerencsére nem szó szerint, soha nem ázott be.
Szóval az efféle nyári kalandjaimat meséltem a férjemnek, amikor valahogy arra terelődött a szó, hogy mennyire kár, hogy az én gyerekeim már nem élik át ezeket a kalandokat (sem, meg egy csomó mást, amit majd egyszer lehet, hogy elmesélek), hiszen nem is ott élünk már, meg eltelt azóta pár év(tized).
Akkor villant át az agyamon, hogy valószínűleg nem is lenne biztonságos, hogy mennyire veszélyes.
Mi van, ha valaki rájuk törne, kirabolná, bántaná őket?
És itt kalandoztak el igazán a gondolataim:
Vajon én is akkora veszélyben voltam anno, csak azért nem gondoltam át ezt így, mert akkor még én voltam a gyerek?
Lehet, hogy csak a szerencsének, meg a klassz kis zsákutcánknak köszönhető, hogy nem járt arra valaki beteg elme, aki kifigyelhette volna, hogy én ott alszom éjjelente, többnyire egyedül?
Talán azért sem voltam akkora pácban, mert nem volt "érték" a vackomban? Hiszen hol volt még akkor mobil, laptop, tab és miegymás, ami napjainkban biztosan alap felszereltsége lenne egy ilyen ideiglenes nyári laknak.
Vagy csak én komplikálom túl a dolgot és ma sem esne kutya baja sem a kölköknek?
Nekem meg nagy mákom van, hogy akkoriban nem volt még internet, meg a média sem volt ilyen sötét , nem ontotta magából a híradó órákon át a "meghalt, megölték, kigyulladt, eltűnt, ilyen katasztrófa, olyan pánik helyzet...." negatív bullshiteket, így nem volt "oka" a szüleimnek félteni engem?

Első

Minden kezdet nehéz :-)
De azért csapjunk bele a lecsóba

Timi vagyok, öt gyerkőc anyukája -ez a legfontosabb infó rólam, hiszen szinte mindig minden körülöttük forog, így vagy úgy..
Két lány (18 és 17) és három fiú (13, 10, 3)...


Nem kifejezetten babázós blogot szeretnék, inkább csak az agymenéseimet szeretném kiírni ide, ami néha kapcsolódik közvetlenül a gyerekekhez, néha meg egyeltán nem 😁